“A múlt marad, én megyek”

Izzadtan ébredtem. Nem alszom jól, zűrzavaros álmaim szövik át éjszakáim magányát. Igyekszem elfáradni estére, ha van hozzá erőm, futni is elmegyek a Ligetbe. Miközben lemerítem energiatartalékaimat, igyekszem fejemből is kisöpörni a gondolatokat.

Sok mindent kell megbocsájtanom magamnak. Fejemben a hang azt súgja, hogy ha már egyszer döntésre jutottam, tartsam magam ehhez, és ne keseregjek, ne nézzek vissza.

Igaza van, de…

Ha nem néznék vissza nem látnám a rombolást, amit végeztem. Az űrt, ami hagytam gyermekeim lelkében. Tanácstalan feleségem kisírt szemeit, ügyetlen, torz mosolyát. Nem érezném lelkemben a szorító érzést, azt a nehezen elnyomható bizonytalanságot, amit egy súlyos döntés terhe okoz. Nem tudnám azt, hogy bár én eljöttem, de őket magukra hagytam a múlttal, amit otthagytam nekik örökre. Bármerre néznek, bármire is gondolnak, eszükbe jut, hogy milyen volt együtt, amikor még egy család voltunk. 

A hang megszólal megint, elmondja, hogy én akartam, hosszas mérlegelés után döntöttem. Több évnyi gondolkodás, próbálkozás után engedtem a kísértésnek. Engedtem a szívemnek, hogy szeressen, hogy mást szeressen.

A kezdeti boldogság felemelő, mindent felülíró érzését hamar elrontotta a bűntudat.

Jött az örök dilemma: vajon jogom van a boldogsághoz? Egyáltalán nevezhetem boldogságnak azt, amihez mások szomorúságán keresztül jutok? Úgy gondoltam, hogy nem. Legyőzve a vágyat, a kínzó hiányát a szeretett nőnek, maradtam. Éreztem a büszkeséget miközben gyermekeimmel igyekeztem több időt tölteni, táplálkozni a felém áradó energiájukból. Koncentráltam a ház körüli teendőkre, hogy mint férj, apa ilyen minőségemben is többet nyújtsak családomnak. Miközben egyedül voltam, lekemben a teher egyre nőtt. A bűn terhe hatalmas tud lenni. Feleségem szemében láttam, hogy sejti, hogy történt valami, már régóta érzi, hogy bár együtt vagyunk, de mégis távol lélekben. Nem volt boldog, de tudtam, hogy helyeselné, hogy a családot választottam az egyéni boldogságom helyett. 

Róla keveset tudtam ez idő alatt. Amikor elbúcsúztunk, mondta, hogy még ez őrült vonzó neki, hogy képes vagyok lemondani egy szerelemről a családom miatt. 

Nem tudom, hogy nem-e magam miatt tettem?! 

Elvégre nagyon komoly mérkőzés várt rám, a még soha nem látott ellenféllel, a lelkiismeretemmel és a hozzá társuló szurkolóközönséggel, a családtagokkal, ismerősökkel.

A Múlt is, én is maradtam. 

Egy darabig.

Éreztem, hogy bárhova, ki tudja hova, de mennem kell. Itt most nem jó. Se nekem, se nekik, se neki.

Eszerint a felállás szerint adott volt három boldogtalan ember. Feleségem, mert érezte, hogy  már nem tudjuk úgy szeretni, ölelni egymást, hogy az átsegítsen minket egy ehhez hasonló krízisen. Szerelmem, mert elhagytam, holott ígéretesen szépnek indult a kapcsolatunk. Én, mert őrülten nehéz volt ott mosolyogni, ahol belül zokogtam, és vágyódni valaki után, akit én taszítottam el miután a földi boldogságot ígértem neki. 

Amikor elmentem úgy éreztem, hogy még mindig kevesebb egy boldogtalan ember, mint három. 

Csak remélni tudom, hogy az idő segíti mindannyiunk fájdalmát begyógyítani. Elűzi az elhagyatottság érzését feleségem lekéből, aki nálam kitartóbb társat érdemel, gyermekeim szívéből, akik idővel megtanulják, hogy jobban járnak egy olyan édesapával, aki ki meri mondani, hogy változtatni akar. Változtatni önmagáért, mert még úgy érezi, hogy jár neki a boldogság. 

Szeretném hinni, hogy igazam van. 

Szeretnék jó apa lenni, még ha nem is veszek részt gyermekeim mindennapjaiban. 

Szeretnék jobb párja lenni kedvesemnek, akivel csak akkor kezdek közös életet, amikor elrendeztem az előzőt és tisztába kerülök önmagammal. Addig csak randizunk, udvarolok neki, hogy jobban megismerjük egymást, és magunkat ebben az új helyzetben.

Érzem a magányt, hiszen otthontalanul élek egy albérletben, de érezni is akarom családom hiányát, hogy megalapozottan kezdjek bele a jövőmbe. Érzem a fájdalmukat, de nem erősebben, mint a nyiladozó rám váró boldogságot.

Kiléptem múltamból, nem könnyedén, nem is könnyű szívvel.

Súlyos álmokat hozó éjek várnak még rám a könnyű paplan alatt…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük