BÚCSÚÖLELÉS

Szomorkásan sétálok Alfival a téren keresem a többi kutyás társaságát. Nem jó egyedül lenni, amikor ilyen nehéz a szívemnek a gyanu, ami megmérgezi nappalom és éjjelem.

Érzem, van valakid.

Amikor hazajössz munka után kapok egy gyors puszit, keveset beszélsz arról, hogy mi van veled, mi történik a munkehelyeden. Én idétlenül csacsogok, hogy ne legyen csend, hogy úgy érezzem, megvan még az a szeretett kapcsolat köztünk, amit 16 éve végigbeszélgetünk, végig nevetünk, és amiről azt hittem, hogy sose érhet véget.

Finom vacsorával várlak esténként, te , mint mindig, kedvesen megdícséred, szabad napokon együtt filmezünk, együtt sétálunk a parkban pajkos kutyusunkkal, kívűlről minden olyan, mint mindig. nyugodt, békés, idilli. Nagyon igyekszel titkolni, hogy nincs minden rendjén, hogy új, még számodra is ismeretlen érzések lettek úrrá lelkeden. Néha kiesel a szerepedből, némán elmerengsz, elhallgatsz, elfelejtesz válaszolni.
Átölelsz, olyan érzés, mint ha egy barát ölelne. Olyan barát, akinek sokat jelentek, és nagyon szeretne megvédeni a bánattól, de nem tud, mert ő csak egy barát.

Őrülten fáj!

Nem is tudom, hogy a félelem, vagy a fájdalon a rosszabb. Egyik nap, amikor hazaérek nem vagy otthan. Belépek a hálószobába, azonnal belémhasít a felismerés, hogy nics a telefontöltőd az ágy mellett. Rosszat sejtek, szívem a torkomban dobog, remegnek a lábaim, besietek a fürdőszobába, az fogad, amire számítottam: elvitted az illatszereidet. Már a szekrényt meg se nézem,

tudom: elmentél.

Előző éjjel együtt voltunk, és te annyira szorítottál magadhoz, hogy kavarogtak bennem az érzések felváltva. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a pár másodperces ölelés a visszatérés volt-e, vagy a búcsú. Most már tudom. Nagyon nehéz percek, órák, napok következtek. Testem, lelkem tiltakozott minden ellen, ami a létezéshez szükséges. Nem bírtam enni, inni, fürödni, csak vegetáltam. Nem volt kedvem beszélni senkivel, nem akartam szavakba önteni, azt, ami velem történt: hogy elhagytál.

Nem akartam hallani, hogy milyen szemét vagy, hogy ők megmondták, hogy ez lesz, hogy jobb ez így, mert úgy sem vagy hozzám való, stb… Éreztem, hogy az egyetlen valaki, aki tudna nekem segíteni, az Te vagy, csak Te tudnád enyhíteni a fájdalmam, csak Te tudnál megvígasztalni, vagy legalább magyarázatot adni arra, hogy mi volt a hiba, hol rontottuk el.

Felhívtalak, felvetted a telefont, de érezhetően nem voltál egyedül. Kimérten válaszolgattál, kérted, hogy nyugodjak meg, majd keresel és beszélünk. Tehetetlenségemben úgy döntöttem, hogy írok neked egy levelet. Féltem, hogy nem lesz bátorságom, alkalmam elmondani neked érzéseimet. Nem fogom tudni jól érzékeltetni szemtől-szemben mi az a 16 év, amit elveszítek, és remélem, hogy számodra is veszteség lesz. Hat oldalt írtam, egy huzamban, csak úgy áradtak belőlem a szavak. Jól esett, éreztem, hogy semmit nem túloztam el, de nem is fogtam vissza magam.

Amikor találkoztunk, nem tudtam beszélni veled, mert nem voltam alkalmas rá, hogy több fájdalmat elviseljek. Csak átöleltelek, csak pár másodpercig, de kicsit mégis hosszabban az átlagnál és kértem, hogy olvasd el levelem, amikor egyedül vagy és gondolkodj el rajta.

Pár nap múlva, késő este látom a telefonomon, hogy Te hívsz…


Ezt az írást ugyan a valóság inspirálta, de csak fikció volt.
Ha valóban megtörtént esetekről olvasnál anonimizált formában, akkor regisztrálj a Privát Klubba most az alábbi linkre kattintva!

http://elhagyottak.hu/privat-klub/



3 hozzászólás “BÚCSÚÖLELÉS” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük