Hírek, események

Benéztem a sarki üzlet kirakatába. Eredetileg meg akartam nézni hogy festek új őszi kabátomban, amit hétvégén, mintegy jutalmul vettem magamnak az elmúlt hónapok hajtásáért. 

Ahogy a kabátra fókuszáltam egy ismerős sziluett kezdett testet ölteni a háttérben. Szemem alkalmazkodva a képhez, lassan áthatolva a biztonsági üvegen kezdte bemérni a távolabb álló személyt. Fokozatosan rajzolódott ki termete, öltözéke, testtartása és végül az arca. Szemben állt velem, végignézte a felismerés folyamatát. Nem mozdult. Szelíd mosoly jelent meg arcán, ahogy látta, hogy én is felismertem őt.

OLVASS TOVÁBB

Nagyon hosszú nap volt ez. Arra gondoltam megérdemlek egy kis süteményt zárásként. 

Sütizni sem jó egyedül, minden falat ízletesebb ha van kire rámosolyogni közben. 

Ezt a “rongyos mákos” fantázia névre hallgató nagyon finom, könnyű torta szeletet egyes egyedül fogom megenni a nyári este fényeibe burkolózva. Kiülök a teraszra egy pohár gin-juice társaságában és  egy darabig bámulom a szemközti üres széket. 

“ADIEU” bővebben

Megcsörrent a telefon. Elméláztam munka közben, így váratlanul ért. Juli nem szokott munkaidőben hívni. Tudtam, hogy fontos, ezért kisiettem az irodából, hogy tudjunk nyugodtan beszélni.

Este már a kávéházban találkoztunk. Barátnőm kisírt szemmel várt  a megrendelt kávét kevergetve. Hagytam, hogy részletesen elmesélje azt, amit érez, a sejtéseit, megérzéseit, félelmeit. Nyolc éve élnek együtt Zentével, akit én mutattam be neki. Nem volt zökkenőmentes a kapcsolatuk, de idővel szépen összehangolták furcsa természetüket és kihozták egymásból a legjobbat. Mivel mindkettőjüket elég jól ismerem, sőt régebben, mint ők egymást, elég sok mindent tudtam azokból a dolgokból, amit Juli elmesélt. Igyekeztem úgy tenni, mintha engem is váratlanul érnének a megmagyarázhatatlan viselkedések, telefonhívások, külföldi konferenciák. 

olvass tovább

Immár hetedik hete tart száműzetésünk kényelmes zárkánkká vált otthonunkban.

Március 14-én még ropogósra vasalt fehér ingben, kokárdával ékesítve mentek gyerekeim iskolába, igaz ünnepelni már csak az iskola rádión keresztül, termekben lehetett. Én magam is a szokásos reggeli edzéssel kezdtem a napot de már fertőtlenítővel fújtuk le a gépeket, és sejteni lehetett, hogy egy darabig nem találkozunk. Délutánra elérkezett mindenkihez a hír, elkezdődött a karantén, a védekezés az ismeretlennel szemben.

Ebben a féktelenül szabad világban nehezen értelmezzük a “maradj otthon!” egyszerűen végrehajthatónak tűnő parancsát. Otthon maradok, ha nem utazok sehova? Ez menni fog! Ok. De mi lesz a nagybevásárlással, a befizetetlen csekkekkel, a lejárt jogosítvánnyal, a bankkártya megújjítással, stb.? Ezekhez mind menni kell, természetes része a mindennapoknak. 

Alkalmazkodunk.

Megtanulok online csekket befizetni, e-mailben benyújtani hivatalos kérelmet, elnapoljuk a jogsit, mert most engedélyezett, maszkban, kesztyűben veszem át új bankkártyát, hajnali 5-kor rajtra készen állok az online áruház honlapján, hogy lecsapjak a megnyíló kiszállítási időpontra. 

olvass tovább!

Pár hete, amikor leültünk egy kínos beszélgetésre, amit már jó ideje halogattunk nem is sejtettük mekkora fordulat fog beállni életünkben. Tudtuk, hogy a minden esténket, otthon töltött hétvégénket megkeserítő feszült légkör okát már nem seperhetjük sokáig a szőnyeg alá. Szokásos megjegyzések, vádaskodások hiányában őszinte beszélgetés kezdett kialakulni köztünk. Sajnos rossz érzés töltött el a mindkettőnk részéről tapasztalható rideg, szeretet mentes, tárgyilagos, bár kultúrált stílusú beszélgetéstől.

Éreztük, hogy visszafordíthatatlanul véget ért valami, és ezt nagyon fájó bevallani. Mégis a beszélgetés végén úgy gondoltuk, hogy adunk még egy esélyt, és egy hónap múlva újra leülünk, hogy döntsünk. 

Kételkedtünk, mégis változásban reménykedtünk. 

Megkaptuk.

olvass tovább!

Tizenhét évesen egy nyári délelőtt szűk farmerben, kivágott ujjatlan szűk pólóban és természetesen körömcipőben  tipegtem be a siófoki üdülő portájára. Tanácstalanul néztem körbe a sok épület között, kezemben a hatalmas sporttáskával. Kerestem az épületet, ahol a nyári munkára kellett jelentkezni. Csapat fiúra lettem figyelmes, akiken látszott, hogy otthonosan mozognak a területen. Hamar felajánlották a segítségüket a murván egyensúlyozó idegen lánynak. 

Köztük voltál Te is, a magas, sportos, kék szemű, göndör szőke hajú fiú. Összeakadt a tekintetünk. Neked pont egy hullámos, kleopátra hajú, csinos barna pesti lány volt felírva receptre erre a nyárra, amikor betöltötted a 18. életévedet. Már este együtt táncoltunk…

Azóta eltelt 31 év. 

“ELMÚLT…. de számít ez?” bővebben

Ha benézel ablakomon látod az adventi készülődést, látod a koszorút az asztalon, sorban a meggyújtott gyertyákkal. Megszoktam, hogy minden évben előveszem a dobozt, amiben ezeket a kedves díszeket tartjuk, illetve már csak tartom.

Amikor megjönnek a gyerekek, az ismerős tárgyak köszöntik őket az előszobában, a rénszarvasok a fürdőben, a kopogtató az ajtón, a csillárról lelógó gömbök a nappaliban és az adventi naptár a szobájukban. Megtöltöm cukorral, csokival ezeket, nekem is boldogság, ha apró örömet szerezhetek nekik ezzel.

Olvass tovább

Advent a készülődés időszaka. Felkészítjük otthonunkat az ünnep fogadására, meggyújtjuk szép sorban vasárnaponként a gyertyákat és ezzel lelkünk is ráhangolódik az ünnepre. Az első hó amellett, hogy okoz némi bosszúságot, sokunk arcára elégedett mosolyt csal, mert szép téli díszletet is kölcsönöz ehhez a kedves ünnephez.

Meggyújtom az első adventi gyertyát, ezúttal egyedül, mert most apás hétvége van, és hosszan nézem a lángot csendben az időközben sötétbe boruló szobában. 

Eszembe jut, hogy tavaly még négyen ültük körül a vacsoraasztalt és gyerekeink lelkesen várták a koszorú megjelenését, a gyertyagyújtást, ami a decemberi ajándék- finomság kánaán érkezését jelentette számukra. Szívünk mélyén mi már tudtuk, hogy számunkra ez az utolsó közös “első vasárnap”. 

olvass tovább