MÁSKÉPP ALAKULT…

Benéztem a sarki üzlet kirakatába. Eredetileg meg akartam nézni hogy festek új őszi kabátomban, amit hétvégén, mintegy jutalmul vettem magamnak az elmúlt hónapok hajtásáért. 

Ahogy a kabátra fókuszáltam egy ismerős sziluett kezdett testet ölteni a háttérben. Szemem alkalmazkodva a képhez, lassan áthatolva a biztonsági üvegen kezdte bemérni a távolabb álló személyt. Fokozatosan rajzolódott ki termete, öltözéke, testtartása és végül az arca. Szemben állt velem, végignézte a felismerés folyamatát. Nem mozdult. Szelíd mosoly jelent meg arcán, ahogy látta, hogy én is felismertem őt.

Mert Ő volt az.

Húsz éve találkoztunk utoljára. Akkor is zavarban voltunk, de huszas éveink fiatalos lelkesedése átlendített minket ezen a kis kellemetlenségen. 

Életünk útját szegélyezik szerelmek, rövid kapcsolatok, kis érzelmi intermezzók,  kinek több, másoknak kevesebb. Vannak köztük olyanok, amik gyorsan a feledés homályába merülnek, vannak amikre mosolyogva legyintünk, de van olyan is, ami melegséggel tölt el. Amikor hálával gondolunk egy bizonyos személyre, amikor felkavar egy régi fénykép, amikor torkunkban dobog a szívünk, egy véletlen találkozás alkalmával, akkor tudjuk, amit mindig is tudtunk, hogy életünk egy fontos történése volt az, amikor együtt voltatunk.

Te voltál az.

Az, akit úgy szerettelek, ahogy csak tizenhat évesen tud szeretni az ember. Ártatlanul, az örök szerelembe vetett hittel, rajongva, lelkesedve mindenért, ami összekapcsol kettőnket. Naivan, tapasztalatlanul, mint mindenki, aki bár felnőttnek képzeli magát, de még családi biztonságban éli védett, körülpárnázott csalódástól mentes életét.

Kijöttél az üzletből, megöleltük egymást, mint két jó barát. Zavaromban csak buta, semmitmondó kérdések jutottak eszembe. Felajánlottad, hogy üljünk be ide szembe a kávéházba. A félhomály jótékony rejtekében jobban megnéztelek. Amíg rendeltél kettőnknek, nekem egy tejeskávét hideg tejjel, magadnak egy dupla eszpresszót volt lehetőségem megnézni kezeden a jegygyűrűt is. 

Jól esett, hogy emlékeztél rá, hogy így szeretem a kávét, pedig mennyi év eltelt azóta, hogy…

Kényelmesen könyököltem két kezemen, és szelíden mosolyogva hallgattalak. Meséltél a főiskolai évekről, a munkádról, az utazásaidról. Kérdeztél a külföldi ösztöndíjamról, a munkámról, az utazásaimról. Hosszan beszélgettünk mindenféléről, és  közben észrevettem, hogy Te is megnézted kezemen a gyűrűt. 

Mégsem ejtettünk egyetlen szót sem a családunkról. Számot cseréltünk, de tudtuk, hogy soha nem fogjuk hívni egymást. 

Olyanok vagyunk egymás életében, akit nem hívogatunk, mert nincs mit mondanunk. Amiről szeretnénk beszélni, arról már nem lehet, vagy nem érdemes, vagy fájdalmas, akkor meg minek. Amiről lehet, vagy érdemes, vagy nem okoz fájdalmat, azt megbeszéltük abban a kávéházi félhomályban. Talán majd újabb húsz év múltán ismét lesz mit mondanunk egymásnak. 

Addig is őrzöm szívemben az emléked és annak a tizenhat éves lánynak az érzéseit, annak a szerelemnek a soha el nem múló hangulatát, amit Veled éltem át. 

Búcsúzáskor a hosszú beszélgetés után egy pár másodpercig csak álltunk, és néztük egymást. Nem volt ölelés, nem volt baráti puszi, mielőtt hátra fordultam volna csak annyit mondtál: “Másképp alakult…”

mutasd meg az ismerőseidnek is!
Facebook
Instagram

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük