TOVATŰNŐ BOHÉMSÁG

A hajnali napsütés vibráló fényt vet a hálószoba falára. Érzem, hogy az ébredés puha, lassú léptekkel közelít felém. Még próbálok kapaszkodni a szendergés állapotába, ami ismeretlenné teszi a valóságot a szunnyadó elme számára és álomvilágot fest a szivárvány minden színéből. Jó érzés lebegni ebben a köztes állapotban, elképzelni bármit, ami már a kijózanító ébredésben nem tűnik valószínűnek. 

Az egyre erősödő fénysugár arra készteti a szemem, hogy kíváncsian kilessek a szemhéjam alól, és megnézzem ezt a valóságot magam körül. Tudatom kitisztul, eszembe jut, hogy milyen nap van, mit kell tennem, milyen feladatok sorakoznak fel ma előttem. Tehát ébren vagyok, kiszálltam a kábulatból őszinte sajnálatomra. 

Szerda van. Első utam a mosdóba vezet, majd, amikor már kissé összerendeztem magam és feltűztem a hajam, jöhet a reggel fénypontja, a kávé. Bekucorgok a kanapé sarkába felhúzott lábakkal, ahogy mindig is szoktam. Szorongatom a jó meleg kávéscsészét és azokra a reggelekre gondolok, amikor még négyen szürcsöltünk valamilyen forró italt a nappaliban. Szerettem ezeket a reggeleket. Gyermekeink is rászoktak arra, hogy velünk ébredjenek, mert szerették, hogy ilyenkor még azzal a bizonyos reggeli tiszta lélekkel lehet beszélgetni, együtt lenni mielőtt nekivágnak az előttük álló nehéz, vagy csak egyszerűen zsúfolt napnak. Télen gyertyát is gyújtottunk, hogy még hangulatosabbak legyenek ezek a reggelek. Nyáron pedig kiültünk a teraszra és hallgattuk a madarak reggeli koncertjét. Olyan bizakodó volt minden, nem vetült semmilyen árny még az előttünk álló napra. Sokáig tartott ez az időszak. Volt aki a kakaót váltotta fel közben a kávéra, volt, aki teára váltott a kávéról. Mindegy volt, a lényeg a szertartásos együttléten volt. 

Megiszom az utolsó kortyot is, kikanalazom a csésze oldalára tapadt krémet és egy sóhaj kíséretében felállok a kanapéról. Gépies mozdulatok ezek, mint ahogy az is, hogy ismét a fürdőbe megyek, hogy befejezzem a reggeli tisztálkodást, hogy fogat mossak, szigorúan mindig a kávé után, és hogy felöltözzek a szerdának megfelelően. 

Ahogy ott állok a tükör előtt egyszer csak észreveszem, hogy egy ismeretlen arc tekint vissza rám. Kiváncsian vizsgálom rámmeredő tekintetet. Ki lehet az? Nem is ismerős, nem is rémlik, hogy valaha láttam volna. 

Meglepődöm ősz haján, amit hasonlóan visel, mint én, egy csattal bohókásan magasra feltűzve. Szeme körül furcsa cickafarkokat rajzolt az idő, szája keskenyebb az enyémnél, el van vékonyodva, tekintete fakó, mint az a tekintet, ami már túl sokat látott és nem akar már olyan élesen belenézni a világba. Megérintem a saját arcom, közben a tükörkép ráncos kezével ugyanezt teszi. Rémisztőek a barna foltok a kézfején, de szépen manikűrözött a keze, mint nekem.

– Ki vagy te?- kérdezem tőle.

Hangtalanul, de mimikájával, gesztusaival érzékelhetően ő is ezt kérdezi tőlem.

Ebben a pillanatban lép be a fürdőszobába a férjem, aki csak pár perce ébredhetett fel.

– Kihez beszélsz, kedvesem? – kérdezi a meglepetéstől felhúzott szemöldökkel.

– Nézd! Valaki áll a tükörben. Egy idegen, idős nő. Tőle kérdeztem meg, hogy kicsoda.  – válaszolom.

Férjem mögém áll, gyengéden átölel. Végigsimítja az ismeretlen nő haját. Ráteszi a kezét a nő ráncos kezére. Meglepő módon az ő keze is ugyanolyan ráncos. Érzem, hogy megcsókolja a nyakam és látom, hogy a velem szemben álló nő is csókot kap egy férfitól. A férfi kikandikál a nő feje mellett, bár még mindig mögötte áll. Egy jóvágású érett korú ember szintén megfakult búzakék szemekkel. Felismerem, hogy a férjem az. Mosolyogva néz rám vissza a tükörből. Maga felé fordít és még mindig mosolyog. 

– Gyere kedvesem, készíts nekem is egy kávét!

Bemegyünk a konyhába, és gyors mozdulatokkal megfőzöm a jó erős feketét, ahogy ő szereti. A napsütés eléri a konyha déli falát, ahol az ablak vant, és kedvesen körbeneveti a helyiséget. Mit álmodtál? Egy szép régi emlék lehetett, amikor még fiatalok voltunk.- mondja teljes meggyőződéssel.

– Nem emlékszem, de igazad lehet. – bizonytalanul válaszolom, majd hírtelen nekiszegezem a kérdést: – Mikor történt, mondd?! 

– Mi mikor történt? 

– Hát ez a hatalmas változás. Olyan, mintha tegnap lett volna, amikor még tele voltunk tervekke, amikor még hatalmas lendülettel vetettük bele magunkat egy-egy reggelig tartó fergeteges buliba, ahol végig táncoltuk, nevettük az éjszakát a barátokkal. Amikor még két kisgyerekkel vágtunk neki hosszú ismeretlen tájaknak miközben semmiféle veszélytől nem tartottunk, pedig nem foglaltunk még szállást sem, csak magabiztosan haladtunk városról-városra, tájról-tájra, és élveztük az ismeretlenség izgalmát. Most már alig megyünk valahova. Ha megyünk is előre megtervezett, befizette társasutazásra, vagy wellness szállodába, ahol minden kényelmünk megvan. Kevesebb barátunk van, ők is rozogák ahhoz, hogy bulizni lehessen velük. A gyerekeknek annyi dolguk van, hogy ritkán jönnek. 

– Fiatalság bolondság, vagy inkább bohémság. Nem? – férjem így próbál megnyugtatni kedvesen, majd komolyra fordítja a szót:  – Nem csak mi változtunk meg, hanem a körülöttünk zajló, rohanó világ is. A  városok, a házak, az utcák, az autók, a telefonok, a leghétköznapibb dolog is hatalmas átalakuláson mentek keresztül. Mi is felnőttünk, és nagyon sokat fejlődtünk. Én, amikor rád nézek nem törődöm vele, hogy milyen színű a hajad, a bőröd, vagy, hogy görnyedtebb a hátad. Nem úgy gondolok rád, mint egy idősödő nőre. Az, hogy olyan sok éve egymás életének részesei vagyunk, testi-lelki átalakulásunk egymás szeme előtt megy végbe. Igen, oda voltam azért a bohém, vagány lányért, akit megismertem, imádtam azt a fiatal nőt, aki nyitott volt minden újdonságra, mérhetetlen tisztelet van bennem az édesanya iránt, aki megajándékozott ezzel a két csodálatos gyermekkel, olthatatlan vonzalmat érzek az iránt az asszony iránt, aki már több, mint negyven éve fogja a kezem. És ez mind Te vagy, és ez így van jól. 

Elhallgat, átnyújtja kezét a konyhaasztal felett és megfogja a zavaromban a kávéscsészével babráló kezemet. Felemelem a tekintetem, és ahogy szemébe nézek visszatükröződik tekintetében az, amilyennek Ő engem lát. Végtelen nyugalom járja át a lelkem…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük